Az egyik tanfolyamon cél a testben, különösen a hegekben tárolt lenyomatok kioldása volt. Azt gondoltam, ez nem lehet nagy ügy. Legyek én az első.

Amikor azonban a kezelő a vakbélműtétem hegéhez ért, hirtelen halálfélelem hullámai söpörtek végig rajtam. A tanfolyamvezető segített, hogy a testemben elraktározott érzés feloldódjon – és ez a pillanat valamit elindított bennem.

Elkezdtem más szemmel nézni a test emlékezetét.

Nőknél a szülés hegei, a fájdalmak, a behatolás nehézségei, az erőszak okozta testi és lelki lenyomatok mind ott maradhatnak a sejtekben. Vajon ki lehet ezeket oldani?

Lehet, hogy sok nő azért nem tud igazán ellazulni, vagy nem él meg hüvelyi orgazmust, mert a test még mindig őrzi ezeket a fájdalomemlékeket, és nem engedi a teljes megnyílást?

És mi a helyzet a férfiakkal?

A testükre vetített elvárások, a „keménynek kell lenni” beidegződése, a gyermekkori érintés hiánya vagy a megszégyenítések ugyanúgy hegeket hagynak. A testük tanulja meg, hogy az érintés veszélyes terep. Találkoztam férfiakkal, akik számára az érintés szinte sokkoló volt. Néha csak egy apró mikromozdulat árulja el, máskor a test egészében összehúzódik.
Vajon kaptak valaha olyan törődő, gyengéd érintést, amelyben egyszerűen csak el lehet olvadni?

A test nem felejt. De gyógyulni is képes.

Ha megtanulunk újra bízni az érintésben, ha megengedjük, hogy a hegek mögött elzárt érzések felszabaduljanak, a test is újra élni kezd. És talán ekkor kezdődik el igazán a gyógyulás.

És ha végigolvastad rájöttél, hogy ez a poszt sem rólam szólt. Csak a tapasztalataimról.